1. FEJEZET – Újra találkozunk

Elizabeth

Ez is csak velem történhet. Évek óta megúsztam az esőt és pont ma kellett útközben elkapnia. A hajam tönkre megy, a sminkem el fog kenődni és a ruhám csurom víz lesz. Ennél rosszabb már nem is lehetne a nap. Jobban mondva az éjszaka. Próbálom élni a mindennapokat. Eljárok moziba és vacsorázni. Találkozom a barátaimmal és dolgozni járok.

Minden ezerszer megváltozott már, de valami sosem változik meg. Ez a valami tulajdonképpen sokkal inkább nevezhető valakinek, bár már hosszú ideje nem találkoztam vele. Ebben a mai estében talán az egyetlen jó dolog, hogy esély sincs rá, hogy valahol összefussunk. Így annyira nem akaszt ki a dolog, ha nem a száz százalékos formámat hozom.

Már nincs időm hazamenni, átöltözni és megszárítkozni, így folytatom utam az utcán a sötétben. Az utca teljesen kihalt. Valószínűleg az időjárás és a késői óra miatt. Semmi zaj nincs a szapora cipőkopogásomon kívül. Nincs mitől félnem éjszakánként, ma valami mégis nyugtalanít. Az eső számlájára írom, bár valami belülről jövő dolog rejtőzik mögötte. De nem akarok vele foglalkozni most. Szerencsére közel van a bár, ahová igyekszem.

Az ajtón belépve elém tárul a jól ismert látvány. Sárgás neonvilágítás, a jól megszokott sakktábla mintás járólap. A bejárattal szemben bárpult szerű kiszolgáló pult, két oldalt a 60-as éveket idéző boxok, amik közül ma este szinte mindegyik foglalt volt. A barátaim az egyik középen elhelyezkedő boxban foglaltak helyet. Azonnal integettek, ahogy megláttak. Egy-egy puszit nyomtam mindegyikük arcára, aztán leültem melléjük. A szokásos témánál voltak. Tinat megint dobta a barátja, így megint a pasik szidásánál tartottak. Sajnáltam őt, de másrészről szánalmasnak tartottam.

Folyton neten ismerkedett. A képei őt ábrázolták, de mondhatni csak félig. Tulajdonképpen róla készültek a képek, de retusáltak voltak, hogy vékonyabbnak látszódjon. Ha őszinte akarok lenni, akkor nem is kicsit voltak feljavítva. A baj ott kezdődött, hogy amikor egy-egy fiú találkozott vele nem azt látta, amit a képek alapján várt, így néhány randi után lelépett. Tina pedig folyton bánkódott, de néhány nap múlva már az új barátjával dicsekedett és kezdődött minden elölről.

Kicsit már untam az újra és újra előjövő témát, de nem akartam megbántani, így elmentem a bárpulthoz egy innivalóért. A pultos azonnal odafordult hozzám és megkérdezte mit szeretnék. Először egy narancslevet kértem, de aztán meggondoltam magam és egy Pina Colada koktél mellett döntöttem.

Már a koktélomat szürcsölgettem, amikor jobban körülnéztem a helyen. Sorban velem egyidős magáncelebek. Nevettem magamban, ahogy mindegyikük játssza a sztárt a kis életében és a végén egy gazdagnak és menőnek hitt fiúcska ágyában köt ki. De hát ez így megy szinte mindig mindenhol. A fiúk felveszik a drága vagy legalábbis annak tűnő ruhákat, a lányok a legkihívóbb ruhákat és elindulnak az éjszakába. Igazán ritkaság, ha valaki kilóg ebből a közegből. Ott a terem túlsó végén pont van egy sötét hajú fiú, aki nem illik erre a helyre. Észre sem vettem, de magára vonta a figyelmemet. Ahogy figyeltem, rájöttem, hogy ismerem őt.

Akkor tudatosult bennem, hogy ő az, akit nem szerettem volna látni ma este. Jobban mondva nagyon is szerettem volna látni, de nem így. Egy gyönyörű szőke lány ült vele szemben. Azt hittem képtelen vagyok minden érzésre. Mégis abban a pillanatban az összes érzés elöntött. Szeretet, düh, utálat, féltékenység. Az elmémbe megannyi emlék tódult, de mind egy másik életből valók voltak. Kicsit homályosak, kicsit megfakultak, mégis gyönyörűek. Abban a pillanatban a szemem nem tudtam levenni arról a jól ismert arcról. Figyeltem őt, miközben már a második koktélomat vártam.

Felemelte a fejét és egyenesen rám nézett. Mintha csak megérezte volna, hogy figyelem. A szívem hatalmasat dobbant, pedig azt hittem ez egyenesen lehetetlen. A folytonos hideg, amit éreztem valahogy elpárolgott. A helyét átadta, valami kellemesen melegnek. Azt hiszem ezt nevezték szeretetnek. Amikor megláttam, hogy feláll és elindul felém, szörnyen ideges voltam és a barátaim felé pillantottam, de ők nem figyeltek, mert nagyon belemerültek valami pletykába. Most nem számíthattam mentő akcióra. Önmagamra voltam utalva. Nagy levegőt vettem és elhatároztam, hogy hideg leszek. Akartam őt, de láttam, hogy mással van és nem akartam belekeveredni ebbe. Nem akartam újra csalódni. Nem akartam, hogy újra azt a macska-egér játékot kelljen játszanom. A következő pillanatban pedig már mellettem állt. Éreztem az ismerős illatát. Azt az illatot, ami mindig is vonzott. Benzin, föld és bőr illatának egy egyedi keveréke, vegyülve a deójával és az öblítőjével. Ezer közül felismertem volna. És már láttam a barna szempárt, aminél szebbet még sosem láttam. És meghallottam azt az ismerős hangot, ami most talán még vonzóbb volt.

- Szia! – mondta, miközben a szemembe nézett.

Abban a percben éreztem, hogy elvesztem. Remegett a térdem és úgy éreztem belehalok a tudatba, hogy a szőke lány vele lehet minden ok és indok nélkül bármikor.

- Szia! – feleltem és elmosolyodtam közben. – Rég láttalak.

- Igen. Nem gondoltam, hogy itt fogunk összefutni. Sosem szeretted az ilyen helyeket.

- Tessék? Bocs, nem figyeltem. Annyira imádom ezt a számot. – mondtam, bár fogalmam sem volt róla, mi szól éppen a rádióban.

- Nem gondoltam, hogy itt fogunk összefutni. Sosem szeretted az ilyen helyeket. – ismételte el, miközben én a szőke lány reakcióját figyeltem. Próbáltam ezt leplezni, így tulajdonképpen egy magánceleb fiúcskát bámultam, hogy a látószögemben maradjon a szőke lány.

- Valóban, de az emberek változnak. Úgy tudom, te sem akartál a fővárosba jönni, most mégis itt vagy, nem igaz?

Ezzel a kérdéssel kicsit sikerült zavarba hoznom, mert mindenhová nézett, de rám nem és nem is válaszolt a kérdésemre. Bár lehet, hogy azt hitte az a fiúcska vonta el a figyelmemet ennyire.

Mindeközben jól szórakoztam magamban, mivel a lányon látszott, hogy szörnyen dühös kezd lenni. Valószínűleg randija lett volna, de épp én élvezem a barátja társaságát. Ez kicsit feldobott ma este.

- Mi a terved ma estére? Mentek valahová bulizni? – kérdezgettem tovább.

- Kivel? – nézett rám értetlenül, miközben az arca pár centire volt az enyémtől.

- Hát azzal a csini szöszivel, akivel az előbb ültél. – kérdeztem kacérkodva, noha már tudtam, hogy semmi sem változott az eltelt idő alatt. Ugyanúgy vonzottuk egymást, mint korábban. Két ellentétes pórusú mágnes is lehettünk volna.

- Ohh vagy úgy, ő Barbi. Egy barátnőm. Néha együtt bulizunk.

Elmosolyodott, mert azt hihette, hogy féltékeny vagyok a lányra. Tulajdonképpen igaza is volt, de még magamnak sem akartam beismerni ezt a tényt.

- Akkor most miért olyan dühös? – Erre már odafordult felé, de szinte azonnal vissza is fordult, amit ez egyik legelégedettebb mosolyommal fogadtam.

- Nem tudom, de mindegy is. És te egyedül vagy itt?

- Nem, ott ülnek a barátaim. – Mutattam a boxunkra. – Lassan indulunk egy klubba.

Elkezdtem felállni és próbáltam összeszedni magam, hogy fenn tartsam az érdeklődésem hiányának, a közömbösségem látszatát.

- Nem maradtok még egy kicsit? – Kérdezte, miközben megérintette a karomat.

- Nem, de úgyis összefutunk még. – Elnevettem magam, mert kezdett kínossá válni a szituáció. Szívem szerint örökre ott maradtam volna abban a pillanatban.

- Más voltál. A laptopod mögött ültél folyton és más ruhákat hordtál.

- Igaz. De neked ennyire csak a külsőségek maradtak meg?

- Mi?

- Na jó, segítek egy kicsit. Ma este egy új helyre megyünk, az Underlifeba.

- Ez most komoly?! – Úgy nézett rám, mint akinek elment az esze, de tudtam, hogy ott találkozni fogunk.

- Talán igen, talán nem.

- Jól van.

- Találd meg és talán megkapod, amit mindig is szerettél volna. – Mosolyogva közelebb hajoltam hozzá, mint, aki megcsókolja, de végül az utolsó pillanatban csak egy puszit nyomtam az arcára. Láttam a döbbenetet és a csalódást az arcán. Szórakoztatott a dolog. Bár amióta az újbarátaimmal lógok és csak játszadozom az emberekkel elég jól szórakozom. – Hát szia! Ha megtalálsz jobb, ha a csaj nem lesz ott. – Böktem a fejemmel a szöszi felé. Elmosolyodott, azzal a szívdöglesztő, tudom, hogy jó pasi vagyok és odavagy értem mosolyával.

Végül felálltam és elindultam a barátaim asztala felé, mivel láttam, hogy indulnak. Addig bírták a faggatózást, amíg elértünk az ajtóhoz.

- Ki volt az a helyes srác? – Kezdtek bele a faggatózásba azonnal.

- Olyan illata volt, ami a kedvenc kajámat juttatja eszembe. – Mondta Amy.

Erre már csak a szemünket forgattuk, mert őt minden ember vérének az illata a kedvenc kajájára emlékeztette. Hogy véget vessek ennek a kérdezősködésnek beszélni kezdtem, de vigyáztam, hogy csak a legáltalánosabb dolgokat mondja el, amivel nem keverhetem bajba.

- Szóval ő Sam. Régen szerelmes voltam belé … Azt hiszem, de a dolog reménytelen volt. Mindig volt valami kis szikra közöttünk, de láng sosem lett belőle. Cuki és kedves, de semmi több. Csak egy ember a sok közül. – A kis szónoklatom végére teljesen leeresztettem és nem is volt kedvem bulizni. – Csajok, nekem nincs is kedvem bulizni. Én inkább haza megyek.

- Nem mész te sehová! Még a végén hazavinnéd a „helyes-fiút” és megvacsiznád. – vágott közbe Tina azonnal, amin el is nevettem magam.

- Jól van, megyek veletek, de akkor sincs kedvem.

- Jó buli lesz hidd el. – Nevetett Amy. – Figyeld a szöszi nagyon kiakadt miattad.

Megfordultam és láttam, amint Sam szabadulni próbál Barbitól, de az kiabál vele és jön utána. A szavakat nem értettük, de messziről látszódott, hogy szörnyen dühös.

Útközben nagyon jókat nevettünk és viccelődtünk a csajokkal. A taxissal kicsit kacérkodtunk, így ingyen elvitt minket a klubba. Valójában Vamp klub volt, habár a csajok szerint elég sok valódi vámpír is megfordult erre felé. A hely egy ma már nem használt metró állomáson jött létre. Underlife. A neve is innen jött. A klub a föld alatt volt, az élet pedig javarészt a föld felett található. Reklámnak nagyon is jól működött ez a dolog.

A klub előtt két vámpír fogadta a bulizni vágyókat. Könnyen felismerték Tinát és Amyt. Egyikük nekem is nagyon ismerős volt, bár most jártam itt először. Minket soron kívül leengedtek, míg az embereknek sorban kellett állniuk. Ránézésre válogattak. Ebben nagy szerepe volt a vér illatának és a kinézetnek, hogy mennyire szívós is az adott ember. Intettünk az őrnek és már bent is voltunk. A lépcsőn lefele menet már hangosan dübörgött a zene. Az örökre halott és örökre leállt szívemben is éreztem a zene lüktetését. Leérve a sötétség csaknem teljes volt. Csak néhány neoncső a pultnál és néhány folyton ugráló és vibráló lézer fény. Már ezért a látványért megérte idejönni. Itt ha az ember nem is akar táncolni, vagy szórakozni, valahogy megjön hozzá a kedve. Szinte azonnal táncolni kezdtünk. Egy ideig a többiekkel tartottam, aztán leültem egy asztalhoz, ahonnan a táncteret is láttam, de az ajtót is szemmel tarthattam. A táncolók a zene ütemére tekerték a csavarták a testüket, rázták a csípőjüket. Itt-ott elővillant egy-egy nagyobb meztelen testfelület. Az energia vibrált körülöttük. Nem ültem ott túl régóta, amikor megpillantottam a sötét hajat és a barna szempárt, azt a vonzó arcot és éreztem azt a mindent elsöprő illatot. Épp akkor ért Sam a lépcső aljára.

- Nem lett volna szabad idejönnöd! – Léptem mögé és súgtam a fülébe, de mire megfordult eltűntem onnan. Most nagyon örültem a vámpír képességeimnek, miközben figyeltem a reakcióját. Láttam, hogy nem érti mi történt vele az imént. Úgy helyezkedtem, hogy észrevegyen, de háttal legyek neki. Nem kellett, hogy lássam, mert a vérének az illatát bárhol felismertem volna és az alapján tudtam követni a mozgását. Azonnal felém indult, ahogy észrevett. Szorosan mögém állt és végig simította a felkarom hátsó felét, miközben közelebb hajolt.

- Megtaláltalak. – Hallotta a hangján, hogy mosolyog, miközben ezt mondja.

- És ebben biztos vagy? Nem inkább én találtalak meg, vagy hagytam, hogy megtalálj? – Fordultam lassan felé és néztem a szemébe. – Gyere – fogtam meg a kezét és húztam a táncolók közé.

A tömeg egyre közelebb sodort minket egymáshoz. Az arca már csaknem súrolta az enyémet, miközben a hangos zene ellenére próbáltunk beszélgetni is. Kisebb-nagyobb sikerrel.

Furcsán éreztem magam. Amíg éltem folyton jobban meg akartam őt ismerni, vele akartam lenni, de ez valamiért sosem történt meg. Szinte sosem beszéltünk a köszönésen kívül. Időközben a kezei a derekamra kerültek és az egyik kedvenc számom szólt. Egyszerűen képtelen voltam letörölni az arcomról a mosolyt. Végre tényleg boldognak éreztem magam. A tudat, hogy a teste ott van a közvetlen közelemben, hogy szinte teljesen hozzám simul a tömeg miatt, vagy éppen más miatt. Nem is érdekelt mi miatt van ez, a lényeg a közelsége volt és az illata. Sorban bújtak elő az emlékek az elmém leghátsó részéből. Amik megfakultak, most új színeket nyertek. Úgy éreztem mintha lebegnék a föld fölött két centivel. Sam hangja rántott vissza a valóságba a régmúlt emlékek közül.

- Nem mehetnénk valami csendesebb helyre? – kérdezte, miközben nem engedett el egy pillanatra sem. – Szeretnék veled beszélgetni.

- Ez nem túl jó ötlet. Bajba kerülhetsz. Nem ismersz annyira már, mint gondolod. – próbáltam figyelmeztetni, de gyenge próbálkozás volt. Talán nem is akartam igazán tiltakozni a dolog ellen. Talán pont azt akartam, hogy a csapdámba kerüljön. Esélye se legyen elmenekülni.

- Nem érdekel! Érdekelsz. Meg akarlak ismerni!

- Nem, ezt nem fogod mondani nekem. – Tettem az ujjam a szája elé. Amin elmosolyodott és valami megcsillant a szemében. Az összes vágyát és emberi érzését kiolvastam a szeméből. Pontosan tudtam, mit szeretne. Én pontosan ugyanarra vágytam, amíg életben voltam, de a dolgok megváltoztak. Most ha elvesztem az eszem az életébe is kerülhet. Pontosan tudom, mekkora a kockázat mégis belemegyek a játékába. Elveszem az ujjam az ajkai elől és az ajkait bámulom, miközben végighúzom a nyelvem a saját ajkaimon, aztán felnézek a szemébe, majd vissza az ajkaira. Ez egy felhívás volt egy keringőre, amit ő pontosan annyira értett, mint én. A következő pillanatban az ajkai már az enyémet érintették és az egyik keze a derekamról a hátamon át siklott felfelé, mígnem a hajamba markolva megállt. Ez volt az a csók, amire egész életemben vártam és csak a halálom után kaphattam meg. Ez volt az életem utolsó napjainak minden vágya, ebben a csókban volt minden álmom és most megkaptam, de már nem volt elég. Már sokkal többet akartam. A csókjai lassan elkezdtek lefelé kúszni. Az ajkai az ajkaim helyett már a nyakamat súrolták. Eközben a nyaka szabadabb lett és már csak a bőre alatt lüktető ér lebegett a szemem előtt. Mindennél jobban vágytam a vérére. Éreztem, ahogy lüktetni kezd az álkapcsom, az ínyem megduzzadt és elkezdtek nőni a szemfogaim. Jól tudtam ez most nem csak a táplálkozást, ez az életet jelentené. Mire erre ráeszméltem a fogaim már súrolták a bőrét. De még épp időben ellöktem magamtól, ha ez akár csak egy másodperccel később történik, már felszakítottam volna a bőrét. Abban a percben csak két dologban voltam biztos. Az egyik, hogy szeretem őt és hogy emiatt a tűzzel játszom. A másik, hogy azonnal friss levegőre van szükségem és ha vele akarom tölteni az este további részét, akkor táplálkoznom kell. Ez utóbbi könnyen ment. Amy épp jókor lépett oda.

- Szia! Egy kicsit elrabolom tőled a barátnőmet. – Mondta negédesen mosolyogva Samnek. – Pár perc és visszahozom.

- Oké, addig iszom valamit.

Amy megragadta a kezem és elrángatott egy hátsó ajtóhoz, ahol Tina már várt ránk. Beléptünk az ajtón. Egy teremben találtam magam, ami rendesen meg volt világítva. Berendezés gyanánt nem túl sok minden volt benne. Csak egy hatalmas hűtő, két mikró és egy kanapé. Ekkor jött még csak a hidegzuhany.

- Mi a fenét csinálsz?! Ennyire nyilvánosan nem táplálkozhatunk. Jobb lenne, ha nem lennél vele, ha ennyire nem tudsz uralkodni a vérszomjadon!

- De tudok. Már amikor csak szimpla vérszomj a dolog. Ez több annál.

- Egyél! – Dobott felém egy üveg vért. – Tudom jobb, ha emberi hőmérsékletű, de most nincs túl sok lehetőségünk. Elég sok vámpír van itt ma este. Jobb lenne, ha elmennétek, ha nem szeretnéd, hogy vacsora legyen belőle!

Semmit sem feleltem erre. Kivettem a hűtőből még két tasak vért, amit talán még gyorsabban ittam meg, mint az elsőt. Aztán, ahogy beléptem az ajtón, úgy ki is léptem rajta. Sokkal jobban éreztem magam a klub sötétségében. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a zavaró villogó fényeket, de hányingerem lett tőlük.

Azonnal keresni kezdtem Samet. Egy széken ülve találtam rá a bárpult mellett. Egy szinte meztelen lány próbálkozott nála éppen. Egy ideig néztem őket, aztán odaléptem. Beférkőztem közéjük és megcsókoltam Samet, akit kicsit még mindig meglepett a dolog.

- Feljössz hozzám? – Kérdeztem közelebb húzódva hozzá. – Beszélgetnénk kicsit. – Vigyorogtam rá, mert el tudtam képzelni az a lány mögöttem, milyen arcot vágott. Valószínűleg meg tudott volna fojtani. A baj csak az, hogy már így is halott vagyok. Ma este valószínűleg ígyis-úgyis valakinek az ágyában fog kikötni, annak ellenére, hogy kétség sem fér hozzá, hogy kiskorú. Valószínűleg egy kis kalandra vágyott, amit minden bizonnyal meg is fog kapni.

Sam válaszát nem is hallottam, de szó nélkül jött utánam. Valahogy mindig úgy helyezkedett, hogy hozzám érhessen. A lépcsőn szűk volt a hely és a válla hozzám ért. Az utcára érve pedig fogta a kezemet. Szakadt az eső, de valahogy már nem zavart.

Hamar odaértünk a lakásomhoz, de így is bőrig áztunk.

- Egy pillanat hozok neked is valami száraz ruhát, aztán keresek magamnak is valamit.– Mondtam, meg törve a csendet, ami körülvett minket útközben.

- Jó, kösz.

Eltűntem egy percre. Sam nem is sejtette, hogy egy korábbi vacsorám ruháit adom neki. Volt a helyzetben valami vicces, bárhogy is néztem.

- Ott át tudsz öltözni. - Mutattam egy ajtó felé. Ahová be is ment. Amikor kijött már megszárítkozott és épp a kölcsönkapott pólót húzta le a mellkasán, így még épp láttam a hasizmait. Azt hiszem túl sokáig felejtettem ott a szememet.

- Kérsz valamit inni? – Kérdeztem kicsit zavartam, miközben hátat fordítottam neki és a konyhapultnak támaszkodtam.

- Igen, de előbb öltözz át, meg fogsz fázni. Bár nem bánnám azt sem, ha ez maradna rajtad. – Lépett mögém, és tette a vállamra a kezét, majd babrálni kezdett a felsőm pántjával. Próbáltam mozdulatlanul állni és figyelmen kívül hagyni mit tesz. Lassan lecsúsztatta a vállamról és az ujjait végigjáratta a felsőkarom hátsó oldalán. Ez volt az egyetlen gyengém. Kevesen tudták, de imádtam ezt az érintést. Félig felé fordultam. Az arca közelebb volt, mint gondoltam. Alig néhány centiméter volt közöttünk. Az egyik karja a derekamra került és felé fordultam. A tekintetemet egy pillanatra sem engedte el, talán még pislogni is elfelejtett. Újra az ajkaimon akartam érezni az ajkait és úgy láttam ez kölcsönös. Észre sem vettem, de már vadul csókolództunk, mikor észbe kaptam, közben pedig egyre közelebb húzott magához. Már nehéz volt megmondani, hol kezdődik ő és hol végződöm én. Az ajkaim helyett az állam vonalát és a nyakamat csókolgatta, és felültetett a konyhapultra, miközben még viccelődött is.

- Ez nem lesz jó. Most megint vizes leszek tőled. – Nevette el magát.

- Akkor engedj el! – Löktem el magamtól és leugrottam a konyhapultról, majd bementem a szobámba és vizes ruháimat szárazakra cseréltem. Ez alatt a néhány perc alatt a fejem is kitisztult kicsit. A nappaliba lépve a kanapén ülve találtam. Leültem a kanapé másik végébe és magam elé húztam a térdeimet és csak néztem őt.

- Sajnálom! Nem akartalak lerohanni.

- Semmi baj, nem történt semmi. – Figyeltem a mimikáját. – Beszélgetni szerettél volna. Most tudunk. – Erőltettem magamra egy mosolyt, ami sokkal inkább tűnt valami grimasznak.

- Igen. Mindig tervezgettem, hogy ha találkozunk … ha véletlenül összefutunk, akkor elmondom neked. Mindig is el akartam mondani, de te… - Vártam a folytatásra, de semmit sem mondott már.

- Mit? Itt vagyok, találkoztunk. Elmondhatod, amit szeretnél.

- Igen. – Nevette el magát idegesen, miközben egy sóhaj kíséretében a koponyáját dörzsölte. – Mi történt veled? Nagyon eltűntél egy ideje.

- Láthatod, jól vagyok most már. Élem az életem és túlléptem azokon a dolgokon már. Vannak új barátaim és boldog vagyok.

- Biztos ez? – Nézett rám kíváncsian.

Ő volt az egyetlen, aki mindig átlátott rajtam. Pontosan tudta, hogy sokkal nagyobb bajban voltam, mint mások gondolták. Most pedig itt ül és kérdőre von.

- Igen. Minden rendben. – Füllentettem.

Figyeltem őt és azon merengtem, hogy mekkora veszélyben van és nem is sejti.

- Tudod, mindig arra vágytam, hogy többek legyünk, mint amik voltunk. Sokkal többet szerettem volna. – Mondta maga elé meredve – De sosem volt alkalmam elmondani, vagy tenni valamit.

- Hát ez kölcsönös volt, én is arra vágytam, hogy megismerjelek. Mindig vozottál, de rosszak voltak a körülmények és borzalmas az időzítés. Viszont ez meg változott. – A vágy maradt mindkettőnkben, ez borzalmasan egyértelmű volt. De a vágy nálam sokkal többet jelent, mint nála. Fogalma sem volt róla, hogy mekkora veszélyben van. Hallottam minden egyes szívverését. A vér illata talán még jobban csábított. Küzdöttem ellene, de amikor közelebb hajolt és megcsókolt, én időnként megharaptam és ittam belőle. Szerencsém volt, mert egyáltalán nem ellenkezett. Észre sem vette, hogy táplálkozom is belőle. Megint eltoltam magamtól a saját biztonsága érdekében és sokáig beszélgettünk, aztán hajnalban elálmosodott.

Némán feküdtem az alvó Sam mellett, amikor megláttam a felkelő nap első sugarait. Nem aggódtam miatta, mert UV szűrős üveg fedte az ablakaimat. Ahogy a nap egyre magasabbra kúszott, úgy fogyott az erőm. Egyre álmosabb lettem és egyre ritkábban lélegeztem. Ma is holtan fogok feküdni napnyugtáig. Nem akartam elveszíteni egyetlen másodpercet sem, így kényszerítettem magam, hogy ne aludjak el, de a természet, az ösztönök legyőzhetetlenek. Néhány perccel talán késleltettem, de végül újra megtörtént, mint minden egyes napfelkeltekor. Megint körülvett az a hideg sötétség. A tudatom éberen lebegett a semmiben. Vártam. Vártam, hogy valaki megmentsen. Vártam, hogy valaki kiragadjon innen. Vártam, hogy valami történjen. Vártam, hogy leszálljon az este.

Épp az életemen merengtem, amikor valami megragadott. Az érintése égetett. Megrémültem. Nem tudtam mi történik. Éreztem, ahogy valami rázza a testemet. Időbe telt, amíg magamhoz tértem és a támadóm ellen fordultam. A nyaka köré fontam az ujjaimat és a falhoz szorítottam. Dühös voltam és ölni akartam. Táplálkozni akartam. Vért akartam. Leszállt a vörös köd. Már majdnem megszűnt a világ körülöttem, amikor valami ismerős illatot éreztem a háttérben. Sosem értettem mi történik ilyenkor pontosan. A vérszomjjal van összefüggésben, minden táplálkozáskor elvesztem a józan eszem, csak az ösztönök maradnak és olyankor nincs szeretet, nincs barát, nincs semmi, csak én és a táplálék, a préda. Tudtam, hogy tisztán kellene látnom, de nem ment. Tudtam, hogy valami fontos dologról megfeledkezem. Láttam az arcát, de nem ismertem fel igazán. Hallottam, hogy mondani próbál valamit, de csak nyöszörgés jött ki a torkán. Lassan tudatosult benne, hogy azért, mert a torkát szorítom. Lazítottam kicsit a szorításon és kezdett feloszlani a köd, lassan felismertem. Amint ez megtörtént, azonnal elengedtem, de talán már túl késő volt. Eszméletlenül rogyott a földre az egyetlen ember, akit jelen pillanatban szerettem. Olyan volt, mint valami rongybaba. Kétségbeestem, hogy mit tettem. Már a gondolatba is beleőrültem. Alig, hogy visszakaptam, már-már el is veszítem. Jobban mondva majdnem meg is öltem már az első estén. A szoba legtávolabbi sarkába húzódtam és onnan figyeltem mi történik. Nem mertem közelebb menni, mert az illat jobban csábított, mint bármi eddig. A szívverését pedig még innen is tökéletesen hallottam. Csak várnom kell és felébred. Azt hiszem, meg kellene nézni jobban, hogy hogy van. De mi lesz, ha nem tudok ellenállni a vére illatának?! Mindegy így nem maradhat. Talán, ha egy kicsit inna a véremből, akkor jobban lenne.

Közelebb mentem hozzá, az ölembe vettem a fejét és egy késsel apró vágást ejtettem a csuklómon és a szájához tartottam. Először csak csorgott a vér a szájába, majd egy-két kortyot nyelt, a harmadik korty után már ellökte a kezem és kiköpte, ami a szájában volt. Undorral nézett rám és végtelen utálattal.

- Nézd! Meg tudom magyarázni! – Próbálkoztam.

- Nem érdekel! Hagyj békén! Te megőrültél! – Lökött félre az útjából és indult az ajtó felé. Könnyűszerrel sikerült félre löknie, mert nem számítottam rá, de sikerült az ajtóban elé kerülnöm.

- Én ugyanaz vagyok, aki voltam! – Próbálkoztam újra.

- Nem – Mondta, minden undorral a hangjában. – Te tényleg megőrültél, nem az a lány vagy, akit ismertem, akit szerettem. Biztosan szedsz valamit. Figyelmeztetni akartalak, hogy a barátaiddal, sincs minden rendben, de azt hiszem nem érdemes, mert te is pont olyan vagy, mint ők.

Nagyon fájtak a szavai. Könnyek gyűltek a szemembe. Nem, akartam, hogy így alakuljanak a dolgok. Ha akartam volna, elfeledtethettem volna vele, hogy mi vagyok. De ilyet még senkin sem próbáltam. Nem akartam vele játszani. Meg akartam hagyni neki a lehetőséget, hogy eldöntse, így is szeret, vagy sem. Azt akartam, hogy magam miatt szeressen, azért, aki, vagy ami vagyok. Nem akartam titkokat előtte.

Az utolsó reményemmel próbálkoztam. Tudtam, hogy ebben a percben szívből utál, nem módosítottam az emlékeit, de biztosnak kellett lennem, abban, hogy senkinek sem árulja el a titkom, így megbűvöltem.

- Nem fogod soha senkinek elárulni, hogy mi vagyok. – Mélyem a szemébe néztem, de semmi változást nem láttam a pupilláján, amiről Amy és Tina beszélt

- Hát te valóban megőrültél. – Nézett rám rosszallóan és kisétált az ajtómon.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés