2. FEJEZET – Felkelni a padlóról

Elizabeth

Nem tudom, mi történik pontosan. Rohannék Sam után, de a lépcsőházba beszűrődő napfény visszatart. Sokáig állok az ajtóban és nézek utána, de aztán zajt hallok és becsukom, leroskadok mögé. Ideges zihálásomat hallom csak. Próbálok lenyugodni, de nem sikerül. A térdeim közé hajtom a fejem, miközben átkarolom a lábaimat. A fájdalom és a veszteség elemi erővel tört rám. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy kontrolláljam önmagam. Nem tudom, hogy percek teltek-e el, vagy órák, esetleg napok. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Csak hullottak a könnyeim az előszoba járólapjára. Képtelen voltam felfogni a történteket. Sam tulajdonképpen elismerte, hogy szeret és most itt hagyott. Ráadásul őrültnek tart. A dolgok ennél rosszabbul nem is állhattak volna. Észre sem vettem, de a könnyeim szakadatlanul hullottak, míg lassan álomba sírtam magam.

Már korom sötét volt, amikor magamhoz tértem. A testem a szokottnál is jobban átfagyott és a szokottnál is nagyobb ürességet éreztem. Látni akartam Samet. Vele akartam lenni. Úgy éreztem ez az újdonsült üresség elemésztőbb, mint amit korábban valaha is éreztem. Akkor még nem tudtam, hogy milyen, amikor igazán boldog az ember. Nem hittem, hogy egyetlen egy este ennyit változtathat.

Továbbra is csak feküdtem a sötétben a zárt bejárati ajtó mellett. Küzdöttem az újra feltörni készülő zokogás ellen, de tudtam, hogy nem győzhetem le. Még mindig ugyanolyan gyenge voltam és ez zavart. A fájdalom mellé szép lassan beférkőzött a düh. Dühös voltam önmagamra, hogy hogyan követhettem el ekkora hibát. Dühös voltam Samre, mert így reagált, mert őrültnek tartott, mert elment. Dühös voltam Amyre és Tinara, mert nem állítottak meg, hogy idehozzam magammal és mert azzá tettek engem, ami vagyok. Egy igazi szörnyeteggé. Nem is tudom, hogy fordulhatott meg a fejemben, hogy Sam el fog fogadni, hogy szeretni fog, hogy minden jóra fordul, mert ő velem van. Egyszerűen nem lehetek ilyen bolond. És mégis az vagyok. Még mindig a régi álmokban hittem. Még most is a régi reményeim éltek a szívemben.

Épp a múltamon merengtem, amikor csengettek. Nem akartam ajtót nyitni, így lélegzetvisszafojtva mozdulatlanul feküdtem tovább. Sajnos nem adták fel, újra és újra megnyomták a csengőt. Úgy éreztem a hangjától szétrobban a fejem.

- Nem vagyok itthon! – Morogtam ki, hogy megértsék, nem akarok beszélni senkivel. Hogy azt akarom, adják fel és menjenek el.

Pechemre elkezdtek még kopogni is az ajtón. A kopogás szép lassan dörömböléssé alakult.

- Beth! Engedj már be! A rohadt életbe! Mi van veled? – Hallottam Amy dühös hangját.

- Hagyj békén! – Morogtam, miközben ülő helyzetbe küzdöttem magam.

- Nem hagylak! Hoztam kaját. Nyisd ki szépen az ajtót!

Végül kinyitottam az ajtót és beengedtem Amyt, aki azonnal átölelt.

- Istenem, mi történt?! Nagyon rosszul nézel ki! Tessék igyál egy kicsit! – Nyújtott felém egy üveg vért.

Amit azonnal elvettem és szinte egy szuszra megittam. Kicsit jobban éreztem magam utána. Elkezdtem sétálni a lakásban, és Amy követett. Végül bemásztam az ágyamba és magamra húztam a takarómat. Amy egy ideig figyelt engem, aztán mellém hasalt és faggatni kezdett.

- Na milyen volt a tegnap éjjel?!

- Semmilyen – Motyogtam halkan, aztán észrevettem, hogy Amy elvette az éjjeliszekrényemről a fényképalbumom.

Normál esetben azonnal elvettem volna tőle, de megmozdulni sem volt kedvem igazán. Lapozgatta egy ideig, aztán újra beszélni kezdett.

- Jé, itt az a tegnapi fiú. Hogy is hívják?! Elfelejtettem, pedig mondtad! Segíts már kicsit! – Mondta lelkesedve, ami engem borzalmasan idegesített.

- Sam

- Tényleg.

- Amy nem mennél el? Nincs kedvem beszélgetni!

- Nem! Fel fogsz kelni és eljössz velem bulizni! Nem hagyom, hogy magadba zuhanj! A barátnőm vagy, bármit elmondhatsz!

- Tudom, de nem akarok bulizni … és semmi mást sem! – Ragaszkodtam a döntésemhez. – Szeretnék néhány napot itthon tölteni.

- Hát jó. Akkor buli lefújva. De beülhetnénk valahová kávézni, vagy enni. Mihez lenne kedved?

- Amy tűnj el innen! Ma nem vagyok jó hangulatomban! – Kiabáltam vele, ahogy csak a torkomon kifért! – Miért nem vagy képes megérteni, hogy egyedül akarok lenni?! Mindig azt teszem, amit akartok! Imádlak titeket, de néha kell egy kis idő, amit egyedül töltök! – Pár pillanatig csak meredtem magam elé és a gondolatok rohantak át az elmémen.

- Kérlek, menj most el. – Mondtam a végén halkan a sírás határán. – Csak pihenni szeretnék egy kicsit.

- Jól van, de holnap benézek hozzád! Nyugodj meg, minden rendben lesz! – Próbált megnyugtatni, de a dolgokat nagyon sötétnek láttam. Úgy éreztem egy alagútban vagyok, aminek még nem látom a fényt a végén.

Kicsit lelkiismeret furdalásom volt, amiért kiabáltam Amyvel, mert ő csak jót akart nekem és én gorombán viselkedtem vele. Pedig sokat tettek értem már Tinával, de abban a percben azt hittem, semmi sem fog változni. Nem tudtam mitévő legyek, így elkezdtem lapozgatni én is a fényképalbumot és nézegettem a régi fényképeimet. Ott voltak a régi barátaim és Sam is. Sorban kapkodtam ki a képeket és egytől egyig mindet széttéptem. Hosszú ideig megint csak sírtam és az életemen gondolkoztam. Semmi sem úgy volt, ahogy terveztem korábban. Újra a gödör mélyén voltam. Néhány napot teljes magányban az ágyamban töltöttem.

Erőt vettem magamon és elhatároztam, hogy felkelek a padlóról. Talpra fogok állni és nem fogok a múltammal foglalkozni, mert nem tudok rajta változtatni. A holnap és a következő perc még előttem áll, eldönthetem, hogy milyenként élem meg.

Egy forró fürdővel kezdtem a talpra állásom, aztán ráncba szedtem magam és felhívtam Tinat. Szerencsém volt, mert épp bulizni indultak egy új helyre.

Tulajdonképpen egyáltalán nem volt kedvem menni, de néhány üveg vér után sokkal jobb volt a hangulatom. A klubba való megérkezésünk után ittunk még néhány koktélt, ami igazán feldobta a kedvünket. A zene dübörgését a szívemben is éreztem. Táncoltunk és flörtöltünk mindenkivel, aki a közelünkben volt. Tudtam jól, hogy ez sehová sem vezet, de legalább lefoglalta a gondolataimat.

Minden éjjel másik klub, minden éjjel más és más fiúk csókjai és érintései. De volt valami minden éjjel, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Újra kezdtem a tudatalatti kutatást. Folyton figyeltem a környezetre, folyton kerestem valakit ezekben a napokban. Tudtam, hogy ott van a közelben. Vagy legalábbis elhitettem magammal. Ez adott erőt, hogy egyáltalán felkeljek és elinduljak valahová. De akárhányszor körülnéztem, mindig ugyanazt láttam. Akit titkon kerestem sosem volt ott, de idővel feltűnt, hogy helyette más valaki van folyton a közelben. Ez nem volt más, mint egy gyönyörű szőke lány. Mindig ott volt közelünkben valahol a háttérben megbújva. Néztem a simára vasalt majdnem derékig érő selymesen fénylő haját, a kék szemeit és szépen ívelt ajkait. Karcsú alakja volt, pont olyan, amilyet mindenki szeretne magának. Nem sokat gondolkoztam az angyalok kinézetén az életben, de ha valaki megkérdezte volna, hogy szerintem milyenek az angyalok, akkor így ábrázoltam volna őket. Ahogy néztem a lányt egyre ismerősebbnek tűnt, de nem tudtam honnan. Időnként figyeltem őt, és biztos voltam benne, hogy már korábban is láttam. Unszimpátiát és féltékenységet éreztem vele kapcsolatban, de nem tudtam miért. Egyszerre csodáltam és utáltam őt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés